Szia, a nevem Betti. 25 éves vagyok, és 4 éve alkoholista. A függőségem minden momentumát, őszintén, kendőzetlenül követheted itt a blogon, a sikereket, és a kudarcokat is.. A blogot három okból írom: 1, Nekem tényleg segít az írás. 2, A visszajelzések alapján nektek is 3, Borzalmas tévképzetek, sztereotípiák, hülyeségek vannak az emberek fejében az alkoholizmusról. Ha ezeknek legalább egy részét eloszlathatom ezzel a bloggal, már megérte billentyűt ragadnom.

[Szatti vendégposztja]

Akinek nem lenne meg Szatti, ő írta anno ezt a posztot.

Most néhány hónap után beszámol a változásokról, fogadjátok szeretettel. 🙂

Szia Betti!

Te jól tudod, hogy valakinek, akinek az írás lételeme, nem kell kétszer mondani, hogy írjon…

ZéLaci elültette a bogarat a fülemben, hogy írjam le, mi történt mióta nem ittam, Te pedig ezt megerősítetted…

Szóval, összedobtam egy “pársorosat”, ami arról szól, mi és hogyan történt velem az elmúlt 5 hónapban. Ha úgy találod, hogy érdemes, és valóban segítő mankó lehet mások számára – vagy csak egyébként a budin lesz mit olvasni – publikáld. 🙂   Ez kommentbe nem fért volna bele…

Igen, így van ez, ahogy a hozzászólásban is írtam.. nem sikerült alkalmi ivóvá válnom 😀 😀 húú, pedig de gyúrtam rá… 😀

sebaj, teljesen jó ez így most nekem, hogy nem iszom. Tényleg egy új élet kezdete…

És nem győzöm megköszönni Neked, hogy elindítottad ezt a lavinát bennem, ami most kitört, és józanul dózerol el mindent, ami elé eddig gátat vetett a pia. 🙂

Puszi,

Szatti

u.i.: megjelenhet a becenevem is 🙂

Jó reggelt, jó szurkolást Mindenkinek!

Írásom ihletője: ZéLaci, akinek ezúton köszönöm, hogy érdeklődését fejezte ki a részletek iránt. Megerősítője: Betti, akinek pedig köszönöm a blogot, amit még akkor kezdtem el olvasni, amikor körvonalazódott bennem, hogy átléptem a saját határaimat…

Néhányan talán olvasták az írást, amit Bettinek küldtem, amikor tele lett a bugyrom a piával, és azt mondtam magamnak, hogy most volt az elég: nem akarok reggelente nyomottan kóvályogni a házban, nem akarom, hogy érdektelenül, csak a piálásra gondolva gusztustalanul fetrengve heverjem ki az előző esti töményet a vérkeringésemből. Nem akarom várni a délután első szabad pillanatát, amikor szisszen az ital, és pezseg a buborék a poharamban. Nem akarom számolni az órákat, perceket, hogy mettől meddig mennyit kell innom, hogy megfelelően elzsibbadjon az agyam… Nem akarok úgy megjelenni sehol, hogy émelygek, szarul vagyok, fáj a gyomrom, és gyakorlatilag abszolút nem vagyok részese a pillanatnak, mert vagy nyomorom van a piától, vagy a pia nyomorít el.

Ez a felismerés nekem egy túltolt estén jött el. Tehát bazinagy negatívot kaptam a szesztől (amit ezúton köszönök neki!). Lehet mondani, hogy szerencsés vagyok, mert úgy vagyok összerakva, hogy a felismerés egy hatalmas pofonnal józanított ki! Szerencsés vagyok, mert megijesztett, és a harang akkorát szólt, hogy a mai napig cseng nemcsak a fülemben, de az agyamban és lelkemben egyaránt.

Anno, amikor a változás elkezdődött, úgy indultam neki ennek az új útnak, hogy alkalmi ivó leszek… Nah, hát ez az, ami nem jött be. Ugyanis olyan szinten undorodtam meg a piától, hogy azóta mondhatni, hogy rá sem bírok nézni…. Tehát, kimondhatatlanul szerencsés vagyok!

Nem okozott olyan eszméletlen nagy önmegtartóztatást maga a szesz mellőzése. Inkább furcsa volt. Leginkább, mert bizonyára függtem tőle, és a megszokás, a késő délutáni tokaji/whisky/gin a felső polcról szertartásos kitöltése örömmel, és bizsergő érzéssel töltött el. Eleinte tudatosan kerestem más elfoglaltságot… Persze, ha valaki több éven át minden egyes nap szittyózik, akkor már (ha megfigyelitek) automatikusan nyúl a pohár után. Nem azért, mert baromira szüksége lenne rá. Ezt mindenki tudja! Mindenki! Mindenki utálja egy idő után. Rühelli a függőséget, rühelli a szagot, az eltompult agyát, a hülye viselkedését, az egészsége romlását, a kiokádott pénzt, vagy bármit… de ott mélyen belül rühelli! Ezért aztán az első néhány pohárral gyorsan letolja, hogy a kisördög hangját elnyomja, és onnantól már nagy lelki nyugalommal folytathatja önmaga tönkretételét.

De miért is nem akarunk/tudunk hallgatni arra a belső hangra, amelyik azt mondja, hogy „ne igyál!” Talán önzők vagyunk, és azt hisszük, ez a mi saját akaratunk… Vagy ellenállók vagyunk, és azt mondjuk, „nehogymárne…!”. Esetleg sértettek, megbántottak, feldúltak, elégedetlenek… És ezekre mindre van valami számunkra elfogadható magyarázatunk, ami miatt mégis felbontódik az a kibaszott piásüveg…

Nekem jó volt inni. Tényleg. Vidám voltam, nyitott, fesztelen, és azt hittem, hogy mint a Nagyoknak, majd több és több ihletet ad az íráshoz. Így is volt… ihletem az volt, csak elszállt… Aztán nem tudtam megjegyezni, mert nem az volt a fontos, hogy leírjam a gondolatot, hanem az, hogy még igyak!

Most, hogy öt hónapja nem iszom, (tudom, nem nagy idő, de nekem egy új időszámítás) újra önmagam lettem… Ez az idő pont arra volt elég, hogy felismerhettem, hogy nem kell saját hányásomban kúszni-mászni ahhoz, hogy módosítson a pia a viselkedésemen, és a világnézetemen. Fontos, hogy én alapvetően szeretem önmagamat. Becsülöm az életemben elért eredményeimet, és időnként – józan pillanataimban – siránkoztam azon, hogy ezek egyre inkább eltávolodnak tőlem.

Így aztán, mielőtt végleg elveszítettem volna önmagam Szattiságát, a piától való hirtelen jött undort jó erősen megfogtam, és a saját fegyverével győztem le a gonoszt. A „kurva anyádat!” – gondoltam! „Nem veheted el az életemet, mert én szeretem!” Szeretem a reggeleket, az estéket. A felhőket, a madárcsicsergést. Szeretem az állandóságot, és a változást. Szeretem a kutyáimat, az illatokat, a színeket. Szeretem tollat, a papírt, a monitort, a billentyűzetet, és szeretem a betűket! Át akarom élni a pillanatot, amikor jelen vagyok valahol, és emlékezni akarok ezekre a jelenetekre.

Tehát. Miután elküldtem a búsba a piát, bevallom, ténferegtem egy ideig magam körül… Teáztam, – persze, mert valamit mégis kezdenem kellett a felszabadult végtagjaimmal, meg a gondolataimmal.. Mézet kanalaztam, mogyorót eszegettem, mittudomén.. ilyen pótcselekvéseket találtam ki, hogy ne kalimpáljak idiótán, mint egy megbokrosodott marionettbábu.

Aztán egyszer csak valahogy elém került egy pályázati kiírás. Gondoltam, hát én régebben írtam… verseket, novellákat, belekezdtem két regénybe… Nosza…  Csakhogy ez a fonal kicsit elakadt, úgyhogy olajoznom kellett, míg eljutottam odáig, hogy egy-egy pályázatra olyan írást fabrikáljak össze, amelyik valóban megállja a helyét. A míves fogalmazás egyik alapvető szerszáma az olvasás, és a memória.. Nah, ez utóbbit azért meg kellett tuningolni egy kicsit. Szerencsés vagyok, mert bár észrevehetően valahol érezhető egy szakadék még a régi írásaim és a mostani között, de nem vagyok elkeseredve, mert ezt a szakadékot fogom kihasználni arra, hogy dobbantóként nagyobbat ugorjak, mint eddig tettem. Muszáj nagyobbat ugranom, mert be akarom hozni az elmaradást, amit a pia elvett tőlem. Eltávolított a betűktől, de szerencsére a betűk megvártak, és most újra egy csapatot alkotunk. A pia meg sértődötten kuksol a sötét kamra mélyén, és minden egyes alkalommal, amikor bemegyek valamiért, akkor összeráncolt szemöldökkel szór villámokat a tekintetével. Csakhogy én mosolyogva állom a támadást, és csukom rá vissza az ajtót, kezemben egy halom tojással, vagy üdítővel.

Innen kiderült talán, hogy alapvetően motivált ember vagyok. A terveim, amik nyilván akkor is megvoltak mikor ittam (főleg a sokadik deci whisky után – amikor gondolatban megváltottam a világot, csak miután másnap felkeltem, akkor jöttem rá, hogy a világ előbb vált meg engem…) most tudatosak, és megvalósíthatóak! Ez élménnyel tölt el. Az, hogy az elhatározásomat képes vagyok reális szinten tartani, és beteljesíteni. Lettek rövid, és hosszú távú terveim, és szépen haladok előre. Energikus egyéniség vagyok, úgyhogy több vonalon mozgok, amelyeket én alakítok, és élvezem az utat, amelyen most járok.

Igen, időnként elkeseredek, hogy hány év veszett el az életemből azzal, hogy félresöpört mindent a pia. Aztán felállok, megacélosítom magam, mert én ilyen acélvárosi gyerek vagyok, és azt mondom magamnak: „Nah, Szatti, innen szép újra kezdeni..!”. Aztán kezembe veszem a következő könyvet, és olvasok. Vagy írok.

Ami ezalatt az öt hónap alatt kézzel fogható változás az életemben tehát: újra olvasok! Hipp-hipp hurrááá! Filmeket nézek, és elemzek. Írok. Pályázatokra is, egyébként is, blogokat is, magamnak is, Nektek is. Kisvideókat készítek. Megtanultam néhány számítógépes programot használni. A vállalkozásomat kicsit tuningolom – egyelőre marketing terén. Új emberekkel ismerkedtem meg. Nah, nem sokkal, mert alapvetően introvertált személyiség vagyok. A szittyó helyett pedig könyvekre költök, meg cd-kre, meg festékekre. Mert a legújabb hobbim a bútorfestés. Jó, eddig két széket festettem csak le, azt is elcsesztem, mert nem alapoztam le előtte, és a feketére halványzöld nem olyan frankó fedést biztosított, ahogy azt elképzeltem. Meg a kutya is megrágta a lábát, de ez nem tántorít el attól, hogy a házban lévő további, még érintetlen bútorokat megerőszakoljam valami frankó színnel. Az uram hagy kibontakozni, egyetlen feltétele, hogy a randalírozást lehetőleg akkor üssem nyélbe, amikor ő távol van az otthon melegétől.

Sokan azt hiszik, hogy inni jó. Sokan úgy hiszik, neminni nem jó. De csak az tudja meg igazán, hogy neminni miért jobb, mint inni, aki már kipróbálta milyen inni. Meg merek esküdni, hogy aki masszívan fogyaszt alkoholt, majd elhagyja azt, megnyílik előtte egy új világ…

Az új világba való belépéstől sokan félnek…  A pia megszokást ad, a megszokás pedig állandóságot teremt. A változás újdonsága alapvetően félelem és rettegés foka, de ez nem Las Vegas. Viszont pont ettől lesz az illető több, hogy fel meri venni a kesztyűt, és képes leküzdeni saját fiktív szörnyét. És hogy mi vár ránk az új világban? Ez természetesen egyéni… Kit egy új szerelem, kit új barátok, egy (sok) festetlen bútor, egy megírásra váró sztori, új munkahely, tetoválás, másik szakma, extrém sport, vagy csak simán sport, átélt/megélt élmények, amelyek sokkal több és intenzívebb kalandot nyújtanak, mint azt bárki gondolná…

Hiszem, hogy mindenkiben van valami, ami miatt társául választja magának az alkoholt. És hiszem, hogy mindenkiben van valami, ami erősebb ennél…

A KOMMENTELÉSHEZ NEM KELL E-MAIL CIMET, ÉS NEVET MEGADNI. ELÉG HA BEPÖTYÖGÖD A KOMMENTET, ÉS ELKÜLDÖD!! A KÖNNYEBB KOMMUNIKÁCIÓ ÉRDEKÉBEN AZÉRT EGY NICKNEVET, BECENEVET, KERESZTNEVET MEGADHATSZ, HA SZERETNÉL 🙂

Megosztás: