Ismét egy vendégposzt következik (itt jelezném, hogy ha bárki affinitást érez magában, hogy megjelenjen a blogon a története, segítve ezzel másokon, és magán [az írás segít!], akkor írjon nekem e-mailt a jozanakaroklenni@gmail.com -ra).

A poszt írójának kérésére a nevét fedje jótékony homály, és nevezzük mondjuk Vendégposzternek. (Kiveri a biztosítékot a kreativitásom így reggel 9-kor 🙂  ) 

 

” 40 éves elmúltam, nő vagyok.

Itthon dolgozom  – állatokkal foglalkozom, tehát hol több, hol kevesebb a munka, és minden időszakban más a feladat velük. (ez csak két éve van, előtte egy irodába jártam be dolgozni – nehogy valaki azt gondolja, hogy azért iszom, mert nem kell munkahelyen megjelennem…). Szeretek itthon lenni, szeretem a helyet, ahol élek, és a kisállatokat, akikkel foglalkozom, kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatban élek.

Jókor, jóhelyen botlottam a blogba, ami segített nekem abban, hogy most már ne vedeljek mint egy állat!!!!

Szüleim alkoholisták voltak a maguk kis módján (most már nem, mert mindkettő beteg) … Nem voltak vészesek, nem randalíroztak, de megiszogatták a maguk kis italukat. Apám jobban belehúzott… Anyám egy időben zugivó lett.

 

Menekültem otthonról, aminek következményeként „igen”-t mondtam egy olyan embernek, aki szintén nem vetette meg a piát. Nem volt alkoholista, bár a szó értelmével még mindig nem vagyok teljesen tisztában, de ezt most így hagyjuk is. Előfordult, hogy hónapokig nem ivott, de aztán amikor mégis, akkor igyekezett behozni a lemaradást. Az italtól agresszív lett. Ebbe a házasságba ragadtam 12-14 évig, ekkor sikerült megszabadulnom tőle.

Amíg együtt éltem ezzel az emberrel, a szó szoros értelmében undorodtam az alkoholtól. Absztinens voltam! Már a piás üvegtől is hányingerem volt! Rühelltem azt is, aki ismer olyat, aki iszik!!!

Mivel a környezetem megitta helyettem is a piát, rászoktam a drogra. Hétvégi drogosként kezdtem, aztán mivel úgy gondoltam, hogy ura vagyok a helyzetnek, hétköznapokon is megörvendeztettem magam egy kis ezzel-azzal, főleg speeddel. Három év alatt olyan csúnyán tönkrement a testem-lelkem, hogy a doki be akart rakni a pszichóra. Ekkor már remegtem is, éreztem a kimerültséget…

Rájöttem, hogy ez nekem nem oké, változtatni kell, be kell fejezni… Be akartam fejezni! Csakhogy ez azért nem olyan egyszerű… Elmentem pszichológushoz, egy nagyon kedves hölgyhöz, aki rengeteg mindenben segített nekem… Az állapotomra tekintettel javasolta pszichiáter felkeresését is, aki felírt antidepresszánst, meg valami gyógyszert, ami segít nekem abban, hogy abbahagyhassam a drogozást, illetve, hogy jobban legyek. Csak hogy addigra már valahogy úgy éreztem magam, hogy nem mertem liftbe beszállni, az utcán azt hittem mindig, hogy követ valaki, izzadtam állandóan és még sorolhatnám…

A drogokkal telt három év “csodái” és “gyönyörei” pokollá változtak. Egyik nap azt mondtam magamnak, hogy ez a kibaszott gyógyszer ott rohadjon meg, ahol van, én többet ugyan be nem veszem! És nem is vettem be belőle. Napról napra jobban lettem, magamat terápiáztam, de azért még jártam ehhez a kedves pszichológus hölgyhöz….

Aki ajándékkal lepett meg, amikor már fél éve tiszta voltam… és azt  mondta, hogy nagyon vigyázzak, mert hajlamos vagyok arra, hogy alkoholista legyek!!!  – Ez a mondat belém égett!!!

A drogos “korszakot” lezárva (azóta sem sohasem semmitsem!!!)  jópár évig sem drogról nem akartam  hallani-beszélni, sem olyan zenét hallgatni, amit akkoriban… Most már nem érdekel, egy szép-csúnya emlék mindennel együtt, és vállalom bárki előtt, hogy okuljanak belőle.

Nah, és akkor elérkeztünk az alkohol témájához…

Miután a drogot letudtam, elkezdtem a szárnyaimat bontogatni, ismerkedni.. Egyszer – sosem felejtem el – egy haver hozott Johnny Walker whiskyt. Mondta, hogy kóstoljam meg, finom. Kólával iszogattam, de félve, és óvatosan. Egy-két pohárkával ittam, és nagyon jól éreztem magamat tőle. Ellazultam, vidám voltam, bátrabb, stb…

Sem aznap, sem másnap nem volt semmi bajom tőle a világon! Gondoltam, fufffúúúú, itt az én italkám, végre én is ihatok, mint a Nagyok! Alkalmi iszogatós lettem, bár elég ritkán voltak alkalmak. Céges rendezvény, buli, stb…

Sosem részegedtem le, sosem hánytam, sosem estem-keltem!

Mindig annyit ittam csak amennyi jól esett, amivel ezt a vidám, kedélyes állapotomat elértem! Aztán jöttek újabb haverok, úgynevezett ivócimborák. Mindig minőségi whisky-t ittam, mértékkel… de azért idővel már úgy jócskán elzsibbasztottam a kis agyamat…

Teltek-múltak az évek, volt közben 2 párkapcsolatom, mindegyikkel így-úgy iszogattunk, de nem igazán jelentősen.

 

Aztán megismerkedtem a jelenlegi kapcsolatommal akkora már mondhatni, hogy motivált ivó lettem. Jól esett esténként egy-két-három pohár (még mindig) whisky-kóla. Nyilván, mindig több és több mennyiségben.

Események események hátán, de ami a 2009-es összeköltözésünk óta megmaradt, az az esténkénti piálás.

Ami az elején baromira tetszett. Uram (nevezzük így) és én miután végeztünk a munkával, ügyintézéssel, kajával, kutyával, stb, leültünk a konyhába, bontottunk valamit, és iszogattunk, beszélgettünk, nevetgéltünk, tervezgettünk…

Így teltek el az estéink éveken keresztül…

Lehetett tél, vagy nyár, ősz vagy tavasz, lehetett jó napunk vagy rossz, lehetett probléma, lehetett bármi, mi ittunk, és beszélgettünk. Ezzel koronáztuk meg a napot! Imádtuk!

Az elején ő ivott töményet is, meg össze-vissza is, de aztán mivel néha láthatatlanra itta magát 🙂 javasoltam neki, hogy csak sörözzön. Meg is fogadta, azóta is csak sörözget, minőségi, külföldről rendelt, vagy házi söröket fogyaszt, és kellemes ivópartner. Nem hány, nem agresszív, vicces, és kommunikatív, ötletgazdag… Ahogy én is…

 

Időközben kipróbáltam a fehérbort, először tisztán, aztán szőlőlével. Minőségi fehérbor, volt, hogy elmentünk érte az egri Szépasszony-völgybe, mert az ízlett. Aztán ittam vörösbort, de savat csinált, nem volt finom….  Aztán kipróbáltam a gint tonikkal. Nah, az jó volt. A rengeteg kólától felpörögtem, felment a vérnyomásom, mire én “jóra” ittam magam, és megindultam volna még irányba… vagy bárhova, addig a többiek már leeresztettek/elfáradtak. Rájöttem, hogy ez nem jó párosítás így, lassuljak én is, kis nyugiba igyak…

Úgy is lett. A készletet lecseréltük ginre és tonikra. Ezzel eltelt még néhány év…

Várhatóan egyre többet és többet kellett innom ahhoz, hogy ugyanazt az érzést elérjem… a kis felszabadult, vidám, magabiztos valakit, aki valóban ott lapul bennem, csak a környezetemnek “köszönhetően”, illetve az emberek viszonyulásainak, az irigyeknek, a szemét trógereknek hála egy önbizalomhiányos, “túlokos” valaki lettem… Aki otthon, a párjával, pia mellett tudott igazán önmaga lenni… legalábbis így gondoltam.

A gin+tonik kombót is meguntam már, visszaváltottam whisky-re. Hálistennek megtehettük/megtehetjük, hogy felsőpolcról válogatunk italokat, ezért nagy kedvencemet szereztem be, a Jack Daniel’s-t. Jajjj, hát ez nagyon finom egy pia!!! Sajnos, csak kólával tudtam továbbra is inni, úgyhogy ugyanott kötöttem ki, mint azelőtt, a kóla felpörgetett, a szénsav felfújt, stb… Ekkorra már egy literes whisky-t három este alatt magamévá tettem. …

whiskeywoman-capacity-700x324.jpg

Rájöttem, hogy akik barátoknak mondták magukat, így vagy úgy csak kihasználtak és/vagy becsaptak. Rájöttem arra is, hogy akik körül vesznek, valamilyen szinten irigyek is.. Bár ezt soha sem mutatták vagy mondták ki. Ahogy idővel rájöttem arra is, hogy „túlműveltem” magam, már ha lehet ilyen kifejezést használni, és egyre kevesebb és kevesebb emberrel tudok beszélgetni, és viccelődni… Az emberek zöme megragadt egy alacsony szinten, ami nem elítélendő, csak nekem ettől mindig is többre volt igényem, mint arról beszélgetni, mi mennyibe kerül a valamelyik boltban, vagy ki kivel hol és miért, vagy miért nem…

Egyre többet ittam… Talán egy olyan cél fogalmazódott már meg bennem, hogy ha a többieket elüldözöm az okoskodásommal, előregondolkozásommal, felelősségvállalásommal, őszinteségemmel, kitartásommal, szorgalmammal, és „tudásommal”, majd én butítom le magam az ő szintjükre.

Eljött egy időszak, amikor nagyon belehúztam. Olyan szinten ittam le magam esténként, hogy gondolkoznom kellett dolgokon, hogy megtörténtek-e vagy sem!!! Nah, itt ijedtem meg legelőször!!!!

A legdurvább az volt, amikor nem tudtam, hogy együtt voltam-e az Urammal, vagy sem! Ez valami eszméletlen fejbekólintás volt!!! Egyszerűen undorodtam magamtól! Attól, hogy nem emlékszem dolgokra. Meg hogy mikről beszélgettünk, milyen zenéket hallgattunk, stb…

Egy idő után elkezdtem iszonyatosan koncentrálni, hogy megmaradjon az emlékezetembe az este! Hol jobban sikerült, hol kevésbé….

Aztán elkezdtem másnap beszélni az előző estéről – nyilván azokról, amik megmaradtak. Csakúgy…bizonygatásképpen (főleg magamnak), hogy lám-lám, én még képben voltam/vagyok!!!

Egyre gyakrabban jutottak eszembe a pszichológusnő szavai: vigyázzak, mert alkoholista lehetek…

 

Sosem hánytam, nem estem-keltem, hiába lett több a mennyiség! Sőt!!! Én mindig is az az ivó voltam/vagyok, aki belendül, bebuzdul, de ha eljön az a pont, amikor már úgy érzem, hogy nah, mostebbenapillanatbanvanazELÉG, akkor hiába kértem ki még egy pohár italt, azt úgy otthagyom, hogy csak na! Ha kell, kiöntöm.

Az utóbbi  egy-másfél évben jöttek azok a jelek, amelyek elgondolkoztattak azon, hogy el kell gondolkoznom a hogyantovább-on…

Az egyre több emlékezetkiesés, a gyomorfájás, hasfájás, az egyre gyakoribb egyensúlyvesztés, bizonyos szavakon néha gondolkoznom kellett, mert nem jutott eszembe, és bár nem mondtam másnaposnak magam, de Neked köszönhetően megtudtam, hogy DE, mégis az voltam! Hiszen többnyire a másnapom egy nagy punnyadás volt. Ide dőltem, oda dőltem, zabáltam, nem volt kedvem semmihez. Az motivált, hogy estére helyre jöjjek, mind fizikailag, mind lelkileg, hogy újra tudjak inni.

Hozzáteszem, hogy a blogból ismertem fel, és erősítettek meg azok a jelek, amik már évekkel ezelőtt jelentkeztek, hogy mindent alárendeltem annak, hogy ihassak. A programjaimat úgy szerveztem, és csak olyanokkal éreztem jól magam, akik ittak. Utáltam azokat, akik nem szittyóznak.

Mellékesen – ami egyáltalán nem mellékes – meghíztam, mint a disznó!!! Persze, ehhez azért nagyban hozzájárult az is, hogy elmúltam 40 éves, meg hormonális átrendeződés…

 

Felismertem, hogy igencsak gondjaim vannak a piával, mert kezdi átvenni az irányítást, illetve már át is vette a kis rohadék!

Pedig! Húúúú, mekkora királyság ittasan “randalírozni”, írni, sztorizgatni, zenét hallgatni, pörögni…  Felismertem, hogy változtatni kell, és igen, változtatni akarok!

Hogy miért??!! Mert féltem ezt a kis tyúkszaros életemet! És elkezdtem félteni a piától azt, ami az ENYÉM!!! Én magamat, a testemet, a lelkemet, az irányítás lehetőségét, és nem utolsó sorban a műveltségemet, a gondolataimat. A céljaimat, a terveimet – hiszen… most, ennyi ésszel és tapasztalattal lehet csak igazán megváltani a világot! Erre én mit csinálok? Az alkoholizmusba menekülök a jelentéktelen emberek és saját kishitűségem elől?!

 

De… és ott van ez a kicsi, de mégis nagyon nagy DE!

Miért is ne ihatnék meg hébe-hóba egy-egy italt? Oké, ebben maradtam magammal. Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni!!! Idén sem tettem. De barátnőm és a párja igen: ők leálltak a piával, alkalmi ivóságra gyúrtak. Ekkor irigységet éreztem! Ami kicsit meglepett! Még egy jel…

 

Aztán jött egy emlékezetes este, amikor egy párral iszogattunk. Ezen az estén sikerült annyit innom, hogy úgy éreztem, hogy nem biztos, hogy megérem a holnapot! Dobogott a szívem, mint az állat! Azt hittem bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről! Szédültem, és már hányingerem is volt, ami eddig soha! Akkor éjjel szinte semmit sem aludtam. Gyakorlatilag nem mertem elaludni, (talán el sem tudtam volna fél liter whisky és kb. másfél liter kóla után), mert azt hittem, hogy nem ébredek fel…

 

Másnap azt mondtam, hogy én nem akarok már inni!!!

Gyakorlatilag megundorodtam a piától, de legfőképpen félelem kerített hatalmába. Féltem, hogy mi lesz velem, a nagy szédülések, meg már zsibbadt az agyam, stb…  nem akartam, mert ez nem volt jó. Néha éreztem, hogy a szemeim forognak, és mintha úgy ugrálnának, mint amikor valaki előtt gumin rángatnak egy tárgyat, és azt próbálja követni.

Ezután mondtam az Uramnak, hogy én már nem szeretnék így tovább inni, hanem változtatni szeretnék, és jó lenne, ha ő is ezt tenné. Csináljuk együtt, mert sokat iszunk szerintem, és ez nem jó sem a szervezetünknek, sem a pénztárcánknak. Megjegyzem, kiszámoltam, kb. havi 60ezer forintot piáltunk el.

Eleinte furcsán  nézett rám, nem értette mi a bajom…

Aztán egy kisebb “harc” – inkább cica-harcnak nevezném – kezdődött el kettőnk között…

Én igyekeztem meggyőzni arról, hogy jobb lesz, ha nem iszunk, és miért is jó pia nélkül. Ő pedig elkezdett győzködni a maga módján: “mindenki iszik”, “nem iszunk olyan sokat”, “ennyi belefér”, “nap végi lazítás”, “több, és jobb ötleteink vannak piásan…”, stb…stb…stb…

Legfőképpen, hogy ha valakinek baja van/lesz, az nem ettől az esténkénti pár pohártól, hanem mástól…  De aztán rávilágítottam arra, hogy míg ő elkortyolgat 5-6, esetenként 7 sört, én addig 3-4 deci töményet, ami között nem árnyalatnyi különbség van!

Eljutottunk addig, hogy végülis belement abba, hogy nem ennyit, és nem ilyen intenzitással fogunk inni! Én ennek már örültem, mert az elején tényleg magyarázkodnom kellett, hogy én miért nem akarok inni. Sőt, néha finoman célozgatott is arra, hogy így, hogy én nem iszom, neki sem esik olyan jól. Úgyhogy, ha esetleg ő bontott egy sört, aztán egy másikat, és mindig kérdezgette, hogy nekem töltsön-e valamit, és nem kértem, 2-3 sör után ő is abbahagyta.

Szerencsére nem esett nehezemre nem-et mondani, mert a félelem, és a rossz érzés bennem volt/van…

A dolog most úgy áll, hogy kezdeményeztem új, sokkal gyengébb italok beszerzését, és inkább kóstolását. A kamra tele van mindenféle és fajta alkohollal. Naponta többször járok be másért, de egyáltalán nem izgat az üvegek jelenléte. Ami méginkább megerősít abban, hogy az elhatározásom visszavonhatatlan, és kitartok mellette!

 

Aztán lecseréltük hétköznapokban a piát teára. Mindenféle finom, ízletes teát iszogattunk/iszogatunk. Furcsa volt. Sokat beszélgettünk ezekről az estékről, a változásokról, amiket átélünk együtt… És lecseréltük a környezetünket normális, őszinte emberekre.

Ebben is szerencsésnek érzem magam, hogy egy megértő és értelmes párom van. Akinek nyilván feltűnt, hogy már nem olyanok az esték, mint amilyenek voltak- korábban lefekszünk aludni, és kissé unalmasabbnak tűnnek… (de ez csak az elején van így!!)

Viccesnek fog hatni, de mi a piát a  zenehallgatással kötöttük össze, úgyhogy elkezdtünk sorozatokat nézni. 🙂 Nem vagyunk nagy tévénézők, de most tudatosan váltottunk (én legalábbis), hogy elszakadjunk a megszokástól, ami a piát vonzza magával.

 

Elkezdtem gondolkozni, hogy mik azok, amik vonzzák a piát… és miket csináltam akkor, amikor nem ittam, melyek azok az alkalmak, amikor pia nélkül teltek az esték.

Imádom a filmeket, könyveket.

 

Egyre több nap telt és telik el pia nélkül, aminek nagyon, de nagyon örülök!

Fogok alkoholt fogyasztani, és nem akarok teljesen mentes lenni! Meg szeretnék kóstolni majd minőségi, és jó ízű italokat, amelyeknek immáron az íze érdekel, és azt értékelni, nem pedig a hatást, amelyet rám gyakorol.

Megbizonyosodtam arról is, hogy valóban ilyen, vagy olyan szokásaink rabjai vagyunk, és ezeket a szokásokat lecserélhetjük. Megfigyelésem szerint körülbelül 50 nap szükséges ahhoz, hogy az elhagyni kívánt szokás halványuljon. Azt is fontos megjegyezni, hogy az elhatározás nem egy szempillantás alatt érkezett. A döntésemet előzőleg körülmények is megerősítették, és szépen lassan barátkoztam meg a gondolattal, hogy mit akarok, majd megjött az a bizonyos pont az i-re, amikor konkretizálódott ez a dolog.

Sok-sok év után elmentem egy haver születésnapi bulijába, ahol ásványvizet ittam. Furcsán néztek rám, de én büszke voltam magamra.

 

A napjainkban egyre kevesebb figyelmet kap az alkohol. Kellemesek és sokkal hatékonyabbak a napjaim.

Ha mégis úgy hozza az alkalom, hogy iszom, akkor szolid-ivóként pár pohárkával megiszom, anélkül, hogy lezsibbadnék, és lefekszem aludni.
Egyre több mindenbe vágok bele, egyre bátrabb vagyok pia nélkül is, jobb a közérzetem, jobb a lelkemnek, és bízom benne, hogy a testemnek is.

Úgy érzem, hogy ez most, amit vállaltam, és vállaltattam még egy emberrel, a szerelmemmel, a párommal, társammal, barátommal – egy folyamat, aminek még nagyon az elején vagyunk, viszont talán a legnehezebbjén már túl.”

Megosztás: